Magamról – Has(s), alkoss, gyarapíts!

Fórizs Bea vagyok. Hivatásomat tekintve gyógytornász. Önmagamba tekintve kontakt improvizáció táncos is. A Semmelweiss Egyetem Egészségügyi Karán végeztem Fizioterápia szakon 2010-ben. Aki inkább rögtön szeretne belenézni hogyan és milyen területem dolgoztam gyerekkel, akkor ebben a kis filmben, kb. a 3. perctől ízelítőt kaphatsz.

Aki szívesen olvas, annak jó hírem van! Van bőven. (Love sztori, szülés, DR – ezek nem feltétlen kövezkeznek egymásból!)

 

Gyógytornászként sokan azt gondolhatnák rólam, hogy akkor a test mestere vagyok. Hát épp fordítva. Ha választanom kellene egy mottót, ami jellemzi a munkám és az élethez fűződő viszonyom, akkor azt mondanám: „A testem a mesterem”. Jópár év kontakt improvizációs tánc hozta el ezt a felismerést, amelyben azóta csak további megerősítést szereztem a DR-rel töltött éveim során. Hogy kiféle, miféle szerzet ez a titokzatos D.R. arra is kitérek. Hamarosan. Előtte azonban mesélek még arról, mivel és hogyan töltöttem az időmet, mielőtt DR felbukkant az életemben.

Hogy megszerezzek egy fontos papírt, nekem is sok-sok papírra kellett vetnem egy szakdolgozatot. Korzettben-Kontaktban c. diplomamunkámat, olyan korzettet, (azaz súlyos gerincdeformitás korrekciójára készített speciális műanyag fűzőt) viselő és speciális gyógytornát végző kamasz lányokkal végeztem, akikkel fél éven át minden héten azt kutattuk, lehetséges-e a korzett szoros és kényelmetlen fűzésében szabadon mozdulni? Megható volt látni, ahogy idővel mintha megolvadt volna körülöttök és a szívük tájékán is a merev burok és egyre lágyabb mozdulatokba merészkedve engedték bele a lelküket a tánc, az improvizáció sodrásába. A fűző lassacskán ölelő támasszá szelidült számukra. Én a háttérben olyan képzeletre támaszkodó verbális rávezetéseket ajánlottam fel nekik, amelyek hallatán biztonsággal vethették bele magukat a saját testük, határaik felfedezésébe, s ugyanakkor terelgettem őket olyan helyzetek megtapasztalásához, amelyről hittem, hogy a gyógytornájuk helyes kivitelezésében is javukra lesz azáltal, hogy egy játékos formában szereznek olyan testi tapasztalatokat és érzeteket, amelyekre a gyógytornászuk is építkezik a terápia során.

Azután a sors úgy hozta, hogy továbbra is gyerekekkel dolgoztam két évig a Fővárosi Beszédjavító Intézetben. Számomra egészen új terepen, beszédproblémás és szenzomotoros nehézségekkel küzdő, 3-14 éves korú gyermekeknek nyújtottam mozgásterápiás segítséget. Amellett, hogy nagyon izgalmas tanulási és önismereti folyamat volt, remek lehetőségat adott új terápiás lehetőségek kipróbálására is.

Időközben a puszta kellős közepén, Bócsán találkoztam (apukám szavaival élve) osztrákiai párommal egy jurtában. (Hol máshol futhatna össze két fiatal?) Akivel aztán 180fokos fordulatot vett az életem. Étrendet váltottam, felébredt újra a vágy, hogy a városból a természethez közelibb életet éljek. Hamarosan (nagyon hamarosan) várandós lettem, miközben épp egy táncterápiás képzés saját élményt nyújtó szakaszának kellős közepén jártam, azaz táncoltam és bogózgattam ki lelkem kesze-kusza szövedékeit. A legjobb kombó volt szülészfelkészítés szempontjából! Pedig nem így terveztem. Nem terveztem.

A munkahelyemnek (hálás szívvel!) és a városnak búcsút intve, útra keltem a nagyvilágba az én alig domborodó, még mindig kockás pocakommal, egy olyan ember oldalán, akit akkor még alig ismertem. Mégis legbelül bizonyosságnak kellett bennem lennie, ha egyszer ilyen kalandra keltem… (Vagy csak túl sokszor láttam a Disney Aladdinját, és jól esett Jázmin hercegnőnek képzelni magam, ahogy a varázsszőnyegre lépek. – mondjuk szerintem Jázmin már akkor is nagyon jól tudta kinek nyújt kezet…)

Ahogy a hasam kerekedett, én egyre inkább lelassultam, ami nagyon szokatlan élmény volt, viszont körülöttem a dolgok menete egyre inkább felgyorsult.

A 180as váltás együttjárt egy küldföldre költözéssel, zéró nyelvtudással, és egy kisbabával. Aztán pár évre rá még egy kisbabával. Nem csak a második kisbabánk született meg, de nap, mint nap szüljük magunkat is minél jobb anyává és apává és társsá és testvérré és családdá.

Az első kisbabánk érkezésével nem csak az anyasággal és a valódi társsá és szülővé válás nehézségeivel, (itt főleg arra gondolok, micsoda tükröt nyomnak az arcomba a szeretteim, de nyilván én is) hanem a valódi tükörképemmel is szembe kellett néznem. Mert a poronty mellé biztos, ami tuti, még egy jó nagy diastasis rectiit, (alias DR), azaz szétnyílt hasizmot is dobott a gép.

Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, DR akkor még láthatatlan volt. Számomra. A kisbabánkkal mostmár a szemem is megtelhetett, nem csak a méhem. Mást igyekeztem nem is látni, mert ép eléggé leterhelt, hogy a hormonjaim hullámvasútján hánykolódva valamennyire azért elviselhető házi sárkány legyek, és ne harapjam le a férjem fejét, mert épp korog a gyomrom, vagy ki kell mennem a mosdóba, de a kisded még nem csatlakozott le…

Ahogy teltek az első hetek, egyre többször kísértett ennek a ház, és otthon nélküli sárkánynak a bizonytalan jövője. Albérletben laktunk, és tudtuk, hogy hamarosan áttelepszünk Ausztriába, de hogy ott hol is fogunk fészket rakni, arról egyelőre nem szólt a fáma. Két lehetőségünk volt, mindkettő rokonok komfortos családi háza, de mégsem tekintettünk akkor még saját fészekként rájuk.

Szóval ezt az alázatos, és alattomos DR-t észre sem vettem mindezek közepette. A kisfiúnk egyre csak kerekedett, gömbölyödött, és mintha a hasam követte volna a példáját. Azt tudtuk, hogy a kistestvér opció  kizárva. DR békésen várta, hogy észrevegyem, mint Lázár Ervin Kalapba zárt lányának a kalapja. Én meg éppolyan hetyke voltam, mint az a lány abban a könyvben. Már a gyermekágyon hetykén emelgettem párosan a lábamat, mintha nem is egy kis emberkének adtam volna életet pár órával korábban. Nem tudom hogyan érezték magukat meggyötört anyatársaim, észrevették-e az én „ki-ha-én-nem produkciómat”, amit csak úgy félvállról, hetykén, úgy mellesleg mutattam be. Leginkább a saját magam közönségének. Muszáj volt mozognom, hogy érezzem a testem, hogy újra összekapcsolódjam önmagammal, és valahogy oldjam azt a hihetetlen súlyos bizonytalansággal keveredő megkönnyebbülést, amelynek a szelepét ez a 2930 grammnyi élet húzta ki.

Amint a soraimból is kiviláglik, rosszul végzett gyakorlatokkal adtam a lovat DR alá. A legjobb hiszemben tovább rontottam a hasizmaim közt tátongó rést. Így két-három évvel az első szülésem után is még gratuláltak a következő babámhoz, aki akkor még gondolat se volt. Ó, dehogy!

Ha épp nem az anyukám aggódó megjegyzései, akkor a tükörből (amit próbáltam kerülni) visszakacsintó mummy-tummym, mama-pocakom nullázta le az önbecsülésemet. No, meg a felismerés, hogy az önértékelésem ennyire az alakomon múlik, se volt könnyen emészthető. Hiába áltattam magam arról, hogy én főleg azért tornázom, akkor már módosított jógát, és gyógytornát, hogy cipelni tudjam a kisfiamat, elégedetlen voltam a testemmel, és úgy éreztem egyre távolabbról szemlélem a saját hasam, mintha lassan közöm se lenne hozzá, hiszen akármit csinálok, nem változik. A fejemre is állhatok, jógázhatok, torázhatok, egy idő után újra ott vagyok, ahol a (has)part szakad.

Utólag visszagondolva szerencsére mostmár csak mosolyoghatok azon, ahogy szipogva szidom magam, mint a bokrot, hogy gyógytornászként így hazavágtam az azelőtt híresen formás kockás hasamat és közben gubbasztva kutatok a neten valami megoldás után, minden neszre vadászkutyaként lemerevedve, vajon a kicsi riadt-e fel, vagy csak cseng a fülem. Emlékszem mennyire izgultam, nehogy véletlenül eltüsszentsem magam, de nem csak amiatt volt gombóc a gyomromban, nehogy véletlenül felébresszem a dedet, hanem bizony, hogy odalenn se cseppenjen el semmi…Erre aztán tényleg nem számítottam! Hogy vizelettartási problémáim lesznek! Nagymamám – aki egész életét 14 éves korától végiggályázta – egy időben rendszeresen kapott ajéndékba TenaLadyt, de minthogy neki semmi szüksége nem volt rá, vidékről hordta hozzánk, hogy megspróroljunk pár tisztasági betétet. Én egy Moon-cupnak jobban örültem volna, de akkor még nemhogy ő,de én sem voltam ennyire környezettudatos. Azt persze tudtam jót akar. Takaréskodni tanult és tanitott egész életében. Mi készségesen elfogadtuk, megköszöntük, és valahová jó mélyen a kamrába rejtettük TL-t. Na, de most felnőtt fejjel a 20as éveim derekán kérjem meg anyukámat, hogy amikor legközelebb jönnek látogatóba ürítse ki a kamra TenaLady tartalékait? Persze ennyire nem volt vészes a helyzet, de az emlék, és ahogy kinevettük szegény mamát, most belémhasított, és nem volt kedvem nevetni. Csöppet se. Már csak a csöppök miatt sem. De akkor mit csináljak? A többiekkel mi van? Csak én vagyok ilyen kripli? Pont én? Aki az egész terhességet változatlan súllyal, fitten csináltam végig, aki a szülés előtti héten is részt vettem egy intenzív tánctréningen, persze óvatosan. A visszereket, a reggeli rókavadászatot, a gátmetszést megúsztam, de a hasam szétnyílását nem. A felismerés is hasonlóképp hasított belém, ahogy a neten kutakodtam arról, mégis kikhez állít be ez a hívatlan DR. Kiderült számomra, hogy DR kedveli a kockás mintát. Az erős hasfal a gyengéje, és zabálja az átlagértelemben vett erősítő hasizomgyakorlatokat. Micsoda egy hülye vagyok! Hiszen a barátnőm, F. Tóth Gabriella, aki hihetetlen precizitással osztotta meg velem a tudását, az általa képviselt MÁS jóga olyan icurkapicurka összefüggéseket feltáró bugyraiba engedett bekukkantani, mint pl. a lábujjak helyzetének a különböző aszanakban játszott  szerepébe. Na, erre persze odafigyeltem, de azt, amikor a szintén kismama kolléganőm számára módosította a gyakorlatok java részét, azt úgy elengedtem a fülem mellett, mint a Bodri kutyus. (És ahogy ezeket a sorokat pötyögöm a baloldali mandulámban egyre keményebb kis gombóc csomósodik nyilalló fájdalommal) Fülem mellet elengedve a jótanácsot,csak lapultam a jóga matracon, mint az a bizonyos a fűben… “Hiszen én még úgyis csak az első trieszterben vagyok! Különben is mit óvatoskodjak, erős vagyok!” – gondoltam hetykén. Ki akartam próbálni minden ászanát.

Ilyen és ehhez hasonló emlékek közt nosztalgiáztam, és lamentáltam a konyhában a gép előtt görnyedve (DR is bizonyosan elégedett volt a testhelyzetemmel, s ezáltal a saját helyzetével is) azon novemberi eszméletlenül szeles éjszakán. S a vihar egyszer csak elcsendesült (legalábbis bennem).  Ott a konykában, pontosabban a neten rábukkantam végre egy amerikai online fitnessprogramra. Ráadásul fél áron kínálta magát, Black Friday-re hivatkozva. Mit tudtam én akkor még a fekete péntekről?! A lényeg, hogy egy blogján fényképpel is megspékelve egy csinos anyuka végre boldogan irja le annak a sikertörténetét, hogyan tornázta vissza, és tette ki DR szűrét. Sorsszerűnek éreztem, hogy épp most jön szembe velem, amikor a hullámok újfent összecsapni készülnek a lelkemben. Ráadásul már csak pár órán át rendelhető meg féláron! Nagymamám  unokájaként az 50% kedvezmény végleg eldöntötte a kérdést. Megvettem életem első mozgásprogramját. Online. Kezdetben látványos javulást hozott, aztán a program felénél megállt a történet. Nem javult, sőt, azt éreztem kezd megint lógni a hasam. Valamit már megint nem jól csinálok!

Kiderült, hogy állapotos vagyok.  24.(!) hétben járok. Így a várandósság és a regeneráló torna felénél egy féláras online programmal a zsebemben, és egy félidős terhességgel az erszényemben bizakodón vágtam a bele a prevenciós módosításokba. (Néha belegondolok, mi lett volna, ha ez a titokzatos Black Friday nagyobb kedvezményt kínál, mint ez a misztikus 50%?!).Azon is elmerengtem, hogy jó kis duplacsavart hozott ez a kicsi baba az  anya-lánya vonalba. Enyhítette azt a fájdalmat, hogy az anyukám nem vette észre, hogy az elsőszülött lánya szíve alatt az első unokáját hordja. Ugyanis tényleg ködös virágnyelven újságoltuk el annak idején az örömhírt. (bár a testem azért már változóban volt…) Node ezek után az vesse az első követ, aki a saját terhességének a feléről lemarad? Ráadásul úgy, hogy még rá is kérdezett az anyukája… Faggathatott, amikor váltig hittem, hogy csak Mr.DR. keze van a dologban.

A kislányunk, Linnja burokban született, vízben, és horkolt, amikor a mellemre tettük. Ö húzta a JollyJokert, én meg Fekete Pétert. Ugyanannak az Szülés-érmének garantáltan más oldalát élhettük át, legalábbis a magam kínjaiból ezt feltételezem. Nem tudom, hogy a tornának köze volt-e ahhoz, hogy nehezebben jött a világra a kislányunk, mint a bátyja Hayam? Lehet, hogy a torna nélkül még nehezebb lett volna. Annyi bizonyos, hogyha nem azzal a naív nagyképűséggel megyek bele a vajúdásba, amivel tettem, hogy: “hiszen én már szültem! Mi újat hozhat egy következő szülés? Hiszen jól tudom, hogyan támogassam a testem, és kövessem a jelzéseit. Ha én el is bizonytalanodom, ott a párom, segít, ráérez. A magabiztosság és a pozitív gondolatok a fő… Ja. Főhetnek. (Ebben is a nyers áll közelebb hozzám ezek szerint.) A nyers valóság megmutatta, hogy egy kis alázat, egy kis nyitottság arra, hogy esetleg nem tudhatok mindent, nagyobb tudást tár fel. (Mondjuk most épp ezt a bölcsességet) Hálás vagyok, hogy úgy alakult a szülés, ahogy. Erőt ad és megnyugtat ennek a felismerése, hogy végülis olyan, hogy elbénáztam, olyan nem is igazán lehetséges.  Ami egyszer rám boruló sötét veremnek tűnik, – mint ahogy a hetyke lány kalapjával sem volt ez másképp Lázár Ervin meséjében – éppen az vezet el egy olyan helyhez és sarkall tettre, hitelesebben magamra találva.

Pedig az a kalap, amivel Linnja ajándékozott meg rémisztő volt. Úgy éreztem a pokolba zuhanok. Csak hullottam, hullottam a teljes feketeségben. Csontokba hatoló üvöltéssel próbáltam segíteni magamon, de csak szegény Hayamra hoztam a frászt. Ő is kétségbe esett meg én is. Amikor őt szültem a hang segített, itt meg hiába ez az ordenáré ordítás, zuhanok tovább. Sírni akartam, de már ahhoz sem volt erőm. Fohászkodni kezdtem az Égiekhez, ha vannak angyalok préseljétek ki belőlem ezt a kisbabát. Nem préselték. Akkor ott,  először életemben, halálra rémültem. Akkor ennyi. Nem én vagyok az első a történelemben, aki nem tudta egyedül világrahozni a gyermekét. Belül még mindig zuhantam.
S akkor egyszercsak végre  puffantam! Azt gondolom egy gyengéd érintés hozta ezt a puffanas élményt. Anyósom vállamra helyezett tenyere mentett meg attól, hogy ott a medencében elmerüljek a szenvedésimben és feladjam. (Pedig sose szoktam) Olyan erő és biztonság áradt a kezeiből! Ha puffantam – villant át az agyamon, akkor ez a gödör alja kell, hogy legyen! Akkor innen mar csak fölfelé haladhatok! (Mint a hetyke lány a kalap alatt). Cristof anyukájànak az érintése magamhoz térített, irányt adott: hiszen több vagyok, mint a méhem, a gátam és odalenn ez a borzasztó gubanc! Van vállam, mellkasom! Itt béke van és tér, ide még talán lélegezni is lehet! Ugyanis a zuhanasom alatt a hullámok egymás hegyén hátán tomboltak már hosszú percek óta, és az előző szülésem semmiféle jártassággal nem vértezett fel arra az esetre, ha nincs szünet a légvételhez. Úgy éreztem megfulladok, miközben odalenn porrá zúzódom. És ez a kéz visszakapcsolt a felső testemhez, ahol tér van, ahonnan erőt lehet meríteni, ahonnan, ha muszáj akár tolni is lehet. És levegőt venni is lehetett! ÉS a karjaimba venni is lehetett.

(Csak mellékesen jegyzem meg a mandulám még mindig fáj, ha nyelek, de szerencsére a gépelésben nem akadályoz ).

A gyermekágyi időszak után vidáman vetettem bele magam újra a tornába. A felénél megint megállt a történet. Most csináltunk tesztet is! De nem, nem voltam terhes. Akkor mi ez? DR megint kopogtat a hasfalamon, fényes kalapját felém tuszkolva? Ez valami rémálom lehet csak, gondoltam.

Aztán éjszakánként megint szörfözni kezdtem. A neten. Szerencsére továbbsodródtam egy másik szintén amerikai programhoz, ami tényleg tartós javulást hozott. Egy idő után, amikor már a befejezéséhez értem – 15 hét helyett 8hónap alatt. (Lassú munkához idő kell..) – megint azt éreztem, hogy nincs több progresszió, bár az eredménnyel és a megszerzett tudással nagyon elégedett voltam, DR a közelembe se merészkedett. Mostmár tudtam, hogy DR kedveli a kapkodást és ilyenkor buzgón dudorodik elő, főleg ha nehezebb gyakorlatba vágok bele, mint amihez az izmaimat el tudom kötelezni, úgyhogy rászántam az időt.

A torna végére értem, úgyhogy kezdetét vehette valami más. 8-9 hónapnyi mindennapi gyakorlás után, jól esik a változatosság. Más mozdulatokat kívántam. Ebben nem találok semmi meglepőt. Ezért elkezdtem kísérletezni, visszatértem a jó öreg kontakt improvizációhoz, és a korábban végzett testtudati munkák (Asthanga jóga, Skinner Ellazítás Technika, Body-Mind Centering, Qi-Gong, Feldenkrais, Stott-Pilates) emlékei új meglátásba helyezték a gyakorlást. Az összes eddig gyakorolt mozdulatot szétszedtem, kitekertem, betekertem, toldottam , foldottam, szisszentem, zengettem, összeraktam, képekbe csomagoltam, egymásbafűztem…

 

 

…ÉS bumm! így lett az MNC! 🙂 (alias Mind’N’Core)

 

 

 

(Közben a mandulám sem jelez már, valami kioldódott. Talán a bűntudat, hogy “felelőtlenül(?)”, tudtomon kívül meghívtam magamhoz DR-t, etettem, itattam,szállást adtam neki, jó gazdaként bántam vele. Aztán, amikor a csomagját végre kibontottam, mesteremként távozhatott. Nem mondom,hogy hiányzik, de végülis hálásan emelem a kalapom. Hetykén;)

Ha még mindig szívesen olvasol, akkor azt is megtudhatod rólam, hogy nem csak szelektíven gyűjtöm a szemetet és még a csapot is elzárom el magam után, de arra is odafigyelek, hogy amit eszem, azzal ne csak a testemet tápláljam (s a kisbabámat és a családomat), hanem minél kíméletesebb legyen a  környezetem számára is.

A papírt gyűjteni nem csak otthon lehet. Ebben a műfajban mégsem tudok különösebben hosszú listát felsorakoztatni. Ha idáig jutottál az olvasásban és még mindig kíváncsi vagy a képesítéseimre, akkor vagy meghallgatod, ahogyan egy foglalkozás közben képesítek (!?:)) egy mozdulatot az instrukcióimmal, vagy elolvasod azoknak a tovabbképzéseknek a kurta lajstomát, amelyeken részt vettem és még papírt is adtak:
https://livelovefull.wordpress.com/2017/12/21/forizs-bea-curriculum-vitae

Azt hiszem a hivatalos listát ezzel ki is merítettem, mert a munkám esszenciáját adó tapasztalati technikákról nincs végzettségem, (talán nem is lesz). Nem célom a végükre jutni, csak bennük maradni, a mélyükre merülni.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *